Veszélyeztető tényezők

A pályázat összes akciója a Pannon szikes szyteppék és mocsarak (1530) Natura 2000 jelölő élőhely ökológiai állapotának javítását célozza meg. Ezen élőhely ökológiai állapota folyamatosan romlik a Hortobágyon az 1930-as évek óta. A kedvezőtlen hatások negatívan befolyásolják egyes fajok, pl. a nagy goda (Limosa limosa) és a piroslábú cankó (Tringa totanus) költőállományát, míg egyes karakter fajok, mint pl. a székicsér (Glareola pratincola), széki lile (Charadrius alexandrinus) és a szikipacsirta (Calandrella brachydactyla hungarica) ki is pusztultak a Hortobágyról.

A karakter kétéltű fajok, mint pl. a vöröshasú unka (Bombina bombina) állománya szintén erősen lecsökkent.

 

Veszélyeztető tényező 1: A természetes csapadék elvezetése

Az elmúlt 100 év lecsapolási folyamatainak legfőbb kárvallottjai az időszakos vízállások. A projektterületek egy része a halastavi lecsapoló csatornák kiszárító hatása által fenyegetett. Ezeket a csatornákat úgy alakították ki, hogy a halastavak lecsapolásán kívül a környező vízállások kiszárítását is ellássák. Az így kialakított csatornák a legelőtavak természetes vízjárását gátolják. A természetes vízjárás (hirtelen tavaszi áradás, majd gyors kiszáradás) járulnak hozzá ezeknek az élőhelyek gazdag élőlényközösségének kialakulásához.

 

Veszélyeztető tényező 2: A természetes vízfolyások gátlása és elvezetése

A Hortobágy területén a felszíni és felszín alatti vízfolyások általában észak-déli irányultságúak. A mesterséges létesítmények (rizstelepek, csatornák, töltések) gátolják ezeket a természetes vízmozgásokat, ami negatívan befolyásolja a természetes vegetációt. A közelmúltban sok csatorna és töltés lett felszámolva, de még mindig található a nemzeti park területén több nagy hatással bíró mesterséges létesítmény (Tonnás-csatorna, Nagy-Kondás-tó, Kis-Kondás gátrendszer, Nagyréti-csatorna, Halas-fenék magasított út, Sáros-éri-csatorna).

 

Veszélyeztető tényező 3: Releváns természetvédelmi értéket nem hordozó ültetvény jellegű tölgytelepítések

A Tekeszarvi-erdő Szelencésen (Szilágyi Attila felvétele)

A legújabb kutatások szerint a fátlan pusztai tájkép már a Pleisztocén vége óta része a hortobágyi tájnak, amit a nagytestű fűevő patás fauna kipusztulása után a háziasított állatfajták tartottak fenn. Természetes erdők a puszta szélein voltak találhatók, míg a központi területeken összefüggő erdők nem voltak jelen. Az 1900-as évek elejétől (ami a század ’50-es éveiben felgyorsult) jelentős szikfásítási kísérletek történtek a Hortobágyon. A telepített erdők többségét a Hortobágy-folyó közeli laposokba telepítették, ami negatívan befolyásolta a környező területek vízháztartását. Ezek az ültetvény erdők megtörik a pusztai látképet, fizikai barriert képeznek a pusztai fajok számára, valamint nem rendelkeznek a biológiai értelemben vett erdők strukturájával (megfelelő gyep- és cserjeszint). A telepített tölgyesek többsége önálló felújulásra képtelen, az újulatot zömben a tájidegen invazív fajok, mint az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica) és a gyalogakác (Amorpha fruticosa) képzik. Ezek az erdők – annak ellenére, hogy részben őshonon fajokból állnak – nem Natura 2000 jelölő élőhelyek, az erdők többségében nem találunk Natura 2000 indikátor fajokat, a kedvezőtlen talajadottságok következtében a fák nem nőnek eléggé magasra, hogy fészkelőhelyül szolgálhassanak a kék vércsének (Falco vespertinus) és a szalakótának (Coracias garrulus), míg számos földön fészkelő madárra, mint pl. a túzokra (Otis tarda), bíbic (Vanellus vanellus), piroslábú cankó (Tringa totanus) és nagy goda (Limosa limosa) veszélyt jelentő predátor fajok (szarka – Pica pica, dolmányos varjú – Corvus corone cornix) számára viszont kiváló fészkelőhelyet biztosítanak.

 

Veszélyeztető tényező 4: A Pannon szikes szyeppék és mocsarak élőhely mozaikosságának csökkenése és a toleranciatűrő és elterjedt társulások terjedése valamint homogenizációja

Homogén nádas a Kajla-laposban Zám-pusztán (Szilágyi Attila felvétele)

A pannon szikes sztyeppék és mocsarak Natura 2000 élőhely (1530) ökológiai állapota több közvetett és közvetlen hatás eredményeként kedvezőtlen természetvédelmi állapotba került, ami a korábbi mozaikos, kezdeti szukcessziós stádium rovására ment. A kaszálás, a lecsapolások, az ültetvény erdők létrehozása, a rendszeres mesterséges elárasztás, a legeltetési szint csökkenése valamint a természetvédelmi érdekeket kevésbé szem előtt tartó legeltetési rendszerek bevezetése következtében ezen élőhelyek mozaikossága csökkent. A kopár foltok kiterjedése csökkent, a növénytársulások záródtak, az átlagos fűmagasság és a holt szerves anyag mennyisége megnőtt. A legelőtavak növényzete hasonló változáson ment keresztül, a mozaikosság csökkent, a réti zóna kiterjedése jelentősen összezsugorodott, a homogén nádas, gyékényes területek rovására. A száraz és a nedves zóna közötti átmeneti zónák zömében eltűntek.

 

Veszélyeztető tényező 5: A biodiverzitás csökkenése

A pannon szikes sztyeppék és mocsararak (1530) élőhely karakter fajainak állománycsökkenésének és eltűnésének több oka van. A nemzeti parkot nemzetközi nyomásra viszonylag későn, csak 1973-ban hozták létre, amikor a helytelen kezelési gyakorlat már elterjedt. A nemzeti park a területek többsége felett a vagyonkezelési jogot csak nagyon későn, az 1990-es évek közepén szerezhette meg, amíg a védett területek nagy részét a Hortobágyi Állami Gazdaság használta. Ez a biodiverzitás általános csökkenéséhez vezetett a projektterületen. A privatizáció során eleinte csak a nem privatizált, rosszabb állapotú területek kerültek a nemzeti park vagyonkezelésébe. A legeltetési struktúra kedvezőtlen változása már az 1920-as évekre nyúlik vissza, ami a második világháborút követően politikai és gazdasági okok miatt felgyorsult. Az extenzív állattartás visszaszorulása miatt nagyléptékű élőhelyi romlás és biodiverzitás csökkenés következett be. A kis kiterjedésű birtoktestek nem tudják figyelembe venni a nagyobb kiterjedésű területek optimális természetvédelmi kezelését, ami szintén csökkenti a biodiverzitást.

 

Veszélyeztető tényező 6: A legelő háziállatok állományának csökkenése, a természetvédelmi legeltetés hiánya

Az elmúlt évezredek nagy testű, őshonos legelő patásait a háziállatok legelése váltotta fel az ember megjelenése után. A puszta életéhez hozzátartoztak a magas szintű legeltetés mellett a tüzek, a hirtelen eláradások és periodikus kiszáradások, melyek természetes módon formálták a tájat. A magas szintű, taposással párosuló legeltetés lecsökkentette a mocsári, zárt növényzet kiterjedését, olyan mértékben, hogy egyes időszakokban a nádasok nagy részben hiányoztak a Hortobágyról. A pásztorkodáshoz kapcsolódó pásztorkultúra az 1700-as évek közepe és az 180-es évek közepe között élte virágkorát, abban az időszakban, amikor a Hortobágy a folyamszabályozások következtében elvesztette az élő kapcsolatát a Tiszával. A puszta szárazabbá vált, a talajvíz lesüllyedt, de mivel a legelő állatok száma nem csökkent, ez nem okozott látható változásokat a biodiverzitásban. A másidik világháború után az állatállomány gyorsan és drasztikusan lecsökkent, a területek egy részét rizsfölddé alakították, öntözték, halastóvá alakították és növénytermesztésbe fogták. A területek integritásának megbontása következtében ez további talajvízszint csökkenést okozott. A puszta sztyeppesedett, zárt társulások alakultak ki, lecsökkent a kopár felszínek kiterjedése.

A nemzeti park és a Nonprofit Kft. továbbra is tart őshonos állatfajtákat génmegőrzési céllal, azonban ezzel korábbit meg sem közelítő állománnyal nagyon nehéz konkrét természetvédelmi eredményeket elérni.

Természetvédelmi kezelési szempontból három típusú legeltetést különítünk el:

1. Általános legeltetés: a nemzeti park bérlői által megvalósított, főként gazdasági alapokon nyugvó legeltetés, ami ritkán találkozik természetvédelmi elvárásokkal. Ez a legeltetési típus elsősorban a száraz gyepeken eredményes, míg a kiterjedt homogén rétek kezelésére kevésbé alkalmas, tekintettel arra, hogy a legeltetési szint ritkán haladja meg a közepes mértéket. Abban az esetben, ha a legeltetési szint alacsony, kedvezőbb a kis gulya áthelyezése és az eredeti terület legeletlenül hagyása.

2. Génmegőrzési célú legeltetés: a gazdasági és természetvédelmi célok hasonló súllyal esnek latba ennél a legeltetési típusnál. A fő cél a genetikai állomány megőrzése és javítása. A gazdasági szempontból kevésbé értékes hímivarú egyedek is használhatók természetvédelmi célokra.

3. Természetvédelmi célú legeltetés: az állatállomány tartása kizárólag természetvédelmi céllal történik, szinte teljes mértékben nonprofit és/vagy állami tulajdonú társaságok által. Természetvédelmi célokra különösen alkalmasak az egyébként kis számban tartott állatok, mint a bivaly, szamár, ló, mangalica és őshonos lúdfajok. Általánosságban elmondható, hogy a hímivarú egyedekkel hatékonyabb természetvédelmi kezelés valósítható meg, és egyes esetekben szükség lehet a kiegészítő takarmányozásra is a kedvezőtlen körülmények miatt. Ezt a legeltetési típust fontos fenntartani a speciális élőhelyek (szikes kopárok, legelőtavak, szikes tavak) és az azokhoz kötődő karakter élőlények fennmaradása érdekében. Kívánatos lenne egy kiegészítő támogatás az agrárkörnyezetvédelmi támogatáson belül a természetvédelmi legeltetés ösztönzésére.

 

Veszélyeztető tényező 7: A legelőtavak kiterjedésének drasztikus lecsökkenése

A kárpát-medencei szikes tavak egy már megvalósult LIFE+ program (LIFE07NAT/H/000324) keretében már számba lettek véve, ami alapján bizonyítást nyert, hogy a Hortobágy központi szolonyeces területein nincsenek szikes, szódás tavak. Ennek valószínűsíthetően két oka van, az egyik, miszerint a szolonyeces területeken a sófelhalmozódási zóna lacsonyabb térszíneken található, így a talajban található kapillárisok kisebb mértékben tudják a felszínre hozni ezeket az ásványi anyagokat. Irodalmi adatok alapján a talajvíz a Hortobágyon magas sókoncentrációjú. A mesterséges árasztások és a lecsapolások következtében a tavakban található víz sótartalma felhígul, ami a legelő állat drasztikus csökkenésével párosul. Ennek következtében a korábban nyílt vizű tavak és teret nyer rajtuk a természetvédelmi szempontból kevésbé kedvező mocsári vegetáció.

Néhány növényzetmentes, ideiglenes tavak – melyeket legelőtavaknak nevezünk – túlélték a kedvezőtlen változásokat, elsősorban ott, ahol megmaradt a nagyszámú legelő állatállomány. A tapasztalatok valamint irodalmi adatok azt mutatják, hogy ha a negatív hatásokat megszűntetjük (talajvízszint megnő, legelő állatállomány megfelelő szintet ér el) akkor ezek a nyílt vizű tavak helyreállnak.

A legelőtavak csak létképileg hasonlítanak a szikes tavakra, a bennük található sókoncentráció kisebb, mint 1,5 mg/l és az ökológai tényezői, valamint a karakter élőlényei is eltérőek. A karakterfajok teljes listája a korábbi vizsgálatok hiányában már nem állapítható meg, de az első, Udvardy Miklós által tett leírások alapján a madárfauna rekonstruálható. Udvardy a Matyó-fenék, Hosszú-fenék és a Kondás-fenék térségében végzett vizsgálatokat az 1900-as évek elején, ahol a szikes kopárokon nagy számban találta fészkelve a székicsért (Glareola pratincola), 1969-ben a projektterület déli részein még három kolónia létezett, melyek közül egy telep a ’80-as évek elejéig fennmaradt. A széki lile (Charadrius alexandrinus) szintén fészkelt ezeken a területeken. Napjainkra mindkét madárfaj kipusztult a nemzeti park területéről.

A negatív hatások olyan mértékben rontották le az élőhelyeket, hogy azok rehabilitációja sürgető feladat. Ennek legfontosabb elemei a csapadékvíz megtartása, a talajvízszint növelése, valamint az ökológiailag szükséges magas legeltetési szint helyreállítása bizonyos módosításokkal, figyelembe véve, hogy napjainkban közel tízszeres a nitrogén kiülepedése, mint az 1900-as évek elején.

 

Veszélyeztető tényező 8: A megcélzott élőhely szerep és fontosság ismeretének hiánya. Az ismeret hiány következtében a piaci résztvevők és a szélesebb közönség nincs tisztában az ökológiai rendszer funkciójával.

Az intézkedésekkel megcélzott élőhelytípus úgy a laikusok, mint a szakemberek számára is kevésbé ismert. A legelőtavak sok esetben félreértelmezettek és ennél fogva félrekezeltek. A korábban történt, nem kellőképpen népszerűsített természetvédelmi erőfeszítések (csatorna felszámolások) sok esetben ellenállást váltottak ki a helyi lakosokból, döntéshozókból és a hatóságokból, hiszen a lakosság körében a lecsapolás a mai napig támogatott tevékenység. Nagyon fontos a legelőtavakkal kapcsolatos megfelelő ismeretanyag felhalmozása annak érdekében, hogy ezek az élőhelyek megfelelően legyenek kezelve.

 

Veszélyeztető tényező 9: A predátor fajok élőhelyének terjedése

Vörös róka (Vulpes vulpes), fotó: Balla Dániel

Vörös róka (Vulpes vulpes) (Balla Dániel felvétele)

A földön fészkelő karakter madárfajok egyik legfontosabb veszélyeztető tényezője a predáció, amiért zömben a dolmányos varjú (Corvus corone cornix), a szarka (Pica pica), a róka (Vulpes vulpes) és a vaddisznó (Sus scrofa) tehető felelőssé. Kizárólag tradicionális vadászati módszerekkel csekély eredmény érhető ezen fajok állományainak szabályozásában. A fenti madárfajok állománynövekedéséért legfőképpen a fásítások, a róka esetében a csatornák kialakítása, míg a vaddisznó esetében a legeltetés hiányában és a mesterséges árasztások hatására terjedő homogén nádas vegetáció terjedése tehető felelőssé.